A liberalizmus válságban van.
De mikor és miért vált szitokszóvá, némely esetben egyenesen az illiberalizmust állítva követendő példának a kormányzatok elé? A történelem vége és az utolsó ember című bestseller írója, Francis Fukuyama új könyvében a klasszikus liberalizmus korszakáig tekint vissza, hogy rámutasson: az eszmerendszer sokszor a saját alapelveinek sem tudott kellő mértékben megfelelni, a liberális demokráciákban is sok embertől megtagadták a törvény előtti egyenlőséget.
Ugyanakkor maguk az alapelvek ma is kikezdhetetlenek. A jobb- és baloldalról érkező kihívások és kritikák az elmúlt évtizedekben a szélsőséges túlzásaikkal hol kiüresítették az eszmerendszert, hol ellenségképet kreáltak belőle. Végeredményül minden esetben a demokráciák és a civil társadalmak szétesését hozták magukkal.
A neves politikai filozófus az eszme történeti kialakulásától követi a liberalizmusról való gondolkodás változásait: hogyan váltott ki erős ellenállást és elégedetlenséget magával a kapitalizmussal szemben a gazdasági neoliberalizmus térnyerése; hogyan vált abszolút értékké, majd a liberalizmus alapjául szolgáló individualizmus és univerzalizmus kritikájává a személyes autonómia; miként használta fel a populista jobboldal az eredetileg progresszív baloldal tudománykritikáját; hogyan kérdőjelezte meg a modern technológia a szólásszabadság liberális elvét; miféle kihívást támaszt a nemzeti identitás a liberalizmussal szemben.
Van-e életképes alternatívája a jobb- vagy a baloldalnak a liberalizmussal szemben?
- teszi fel a kérdést Fukuyama, majd vizsgálódásai végén a klasszikus liberalizmusba vetett hit újjáépítéséhez szükséges, átfogó elveket vázolja fel. Ezek alapján a liberalizmus nem fog idejétmúlt vagy „elavult doktrínának”tűnni, hanem olyan eszmének, amely képes válaszokat adni a kor kihívásaira.
