Mihajlo Pantic szerb író (1957) a kisprózai formák mestere. Az egysoros rövidtörténettől a hosszabb, már-már klasszikus elbeszélésig és az esszénaplóig végigzongorázta az egész formaskálát. Regényt nem ír. A történet, a novella és az esszé, a posztmodern fragmentum a választott műfaja, melyben tapasztalatát kifejezi. Ezúttal novellisztikájának keresztmetszetét kínáljuk a magyar olvasónak.
Mihajlo Pantic tisztán ír, áttetszően fogalmaz, közvetlen prózaírói hangja egészen kivételesen cseng az átintellektualizált irodalmi világban. Az irónia, a nagyvárosi humor és a kétségbeesés határát súroló melankólia mindig ott bujkál a hangjában.
Újabb elbeszéléseiben különösen megejtő a negyvenes-ötvenesek életérzéseinek ábrázolása, az öregedéssel, a lelkesedés és a szerelem elmúlásával való kényszerű szembenézés. Az elmúlt ötven év Jugoszláviája és szakadékos Szerbiája az a téridő, ahol karakteres belgrádi figurái éldegélnek, szeretnek és gyűlölködnek, és ahonnan, többé-kevésbé kétségbeesetten, elmennek.
| Prózájának empirikus talaja szilárd | Belgrád, illetve a lakótelepek Újbelgrádja az a hely, ahonnét íróként kiindul, korábbi rövidtörténeteinek olykor egészen vad formakísérletei után újabban kiegyensúlyozott, hosszabb, „andrici” elbeszélésre törekszik |
