Afféle minősége ő a magyar riportnak, mint Bodor Ádám a novellának. Esterházy Péter egyszer azt írta, ha újságíró lenne, Megyesi Gusztáv szeretne lenni. Szarkasztikus hang, mélyáramú irónia, éleslátás és a gondolati futamok meghökkentő fordulatai jellemzik a publicisztikáját. A magyar sajtótörténet egyik legérdekesebb és legeredetibb alakja, tanítani képtelenség, észjárása szavatosság.
Ő az az újságíró, akit nem lehet becsapni. Éltető eleme a képmutatás, a butaság, a hazugság, a bornírtság és a hétköznapi abszurditás. És igen, neki is van strómanja, az igazság. Ez a könyv válogatás a Népszabadságban megjelent írásaiból.
Lenyűgöző panoráma az ország, az újundokok és a régiek önhitt grasszálásáról, az illiberalizmus kiépüléséről és lélektanáról, a parvenü újgazdagok és a sokasodó szegények közös Magyarországáról. Tulajdonképpen mulatságos tankönyvet tart a kezében az olvasó. Nevethet az ember, a könnyeit törölheti, míg lapozgatja, ám aztán benn akad a levegő.
„Ami bennünket illet, mi ezerkilencszázötvenben születtünk, ám csak úgy nagyjából hatvanévesen vettük észre, hogy úgy hazudunk, mint a vízfolyás. Ahogyan telnek az évek, úgy meséljük egyre intenzívebben a hathármat, a Rákosi-időket, de főleg ötvenhatot, mintha a történések kellős közepében lettünk volna.
Már háromévesen észrevettük Hidegkuti visszavont szerepkörét, Nagy Imre kinevezésén fellélegeztünk, ott voltunk Rajk újratemetésén, ötvenhatban pedig az élre álltunk.
S nem is olyan nagy hazugság ez, hiszen végül is akkor már éltünk, léteztünk, lélegeztünk, ha gyerekként is, de valamiképp érintettek voltunk, ebből következően több jogunk van bármit lódítani a múltunkról, mint azoknak, akik csak jóval később születtek, s most meg akarják mondani, hogy mi volt.” (Megyesi Gusztáv)
