„Szemben velem a hatalmas állat, mozdulatlanul figyetle, mi fog történni. A távolság közel ötven méter volt. Próbáltam a szeme közé célozni úgy, hogy közben mozgott a kitámasztóbot, majd utána egy hatalmas robajjal eldördítettem a fegyvert. Elszabadult a pokol.
Azért lehetett tudni, hogy valami történt és sikeres volt a lövés, mert a hihetetlenül nagy test hatalmas hullámokat vetve egészen felkorbácsolta a víz felszínét, és többször feljött, majd lemerült újra a víz alá. Közben a sodrástól függően lefelé ment, így én lerohantam a kis homokpadról.
Botond ottmaradt a saját harminc-nullahatosával, én pedig a folyás irányába lefelé rohantam, mert ott láttam, hogy feljött a víz felszínére a sebzett víziló. Valóban, tőlem mintegy két méterre megközelítette a partot, ki akart jönni a meredek partfalon. Izgalmamban újratöltöttem és egy erős tüdőlövést adtam le rá, amire abból következtettem, hogy a két hatalmas orrlyukán dús vér ömlött ki.
Közel volt hozzám, alig karnyújtásnyira. Néztem a szemét, tele volt értetlen dühvel. Ki akart mászni a homopadra, hogy megtámadjon, de szerencsére a part meredek volt, így visszacsúszott. Talán Tanzániában voltam még ilyen veszélyben, amikor egy sebesült kafferbivalyt követtünk az elefántfűben a vére nyomán. (…) (…) A vízilovak elcsendesültek, a folyó visszaállt eredeti állapotába.
Próbáltam néhány felvételt készíteni a vízilovakról, amelyek közönyösen, de kicsit távolabb újrakezdték játékukat, lebuktak a víz alá, amikor közelebb kerültem hozzájuk, majd amikor a levegőjük elfogyott, feljöttek és prüszkölő hangon fújták ki magukból a hatalmas mennyiségű párás levegőt.” (Tráser Ferenc)
